Emlékezzünk a háborúk ártatlan áldozataira

2022.09.29

A háborúk névvel, vagy név nélkül eltemetett hősei 80 év elmúltával is tiszteletet érdemelnek. Nem lehet elfelejteni az egyszerű emberekből besorozott katonákat, édesapákat, fiatal férfiakat azokat, akik 1942 - 43 telén a Szovjetunió lövészárkaiban élték meg a háború borzalmait és próbálkoztak meg a lehetetlennel a Vörös Hadsereg feltartóztatásával. Erre kell emlékeznünk 80 év távlatában, 2023. január 12 -13-án. Történészek, politikusok, írók, egyházi- és világi értelmiségiek napjainkban is sokféleképpen értelmezik az 1942-43-ban történtek valódiságát. Emlékeztető írásunknak sem feladata az, hogy ebben igazságot tegyen, csak emlékeztetni szeretnénk a ma élő embereket arra, hogy a volt a történelmünkben egy Mohácshoz hasonlóan szomorú esemény, ahol haza vérzivataros éveiben, újra nagyon sok magyar honfitársát vesztette el. A tények csak röviden felvillantva: A 2. Magyar Hadsereget, a Magyar Királyi Honvédség kötelékében 1942-ben három hadtestből állították fel, majd küldték a keleti hadszíntérre harcolni, ahol német alárendeltségbe vezényelték. A hadsereg irányítása a német Déli Hadseregcsoport (Heeresgruppe Süd) alárendeltségébe került. A történelmi leírások szerint a 2. Hadsereget 1942. április 17-e és június 27-e között szállították ki a keleti frontra. A teljes 2. Magyar Hadsereg előrevonása a Don vonalához 1942. augusztus 25-re fejeződött be. A legfontosabb feladata - a többi szövetséges hadsereggel együtt - a Don vonalának védelme, és a Sztálingrád elfoglalásáért frontra vezényelt német csapatok északi szárnyának biztosítása volt. A németek által kijelölt védendő arcvonal hossza jóval meghaladta azt, amit a 2. Magyar Hadsereg a létszáma alapján - kb. 80-100 ezer harcoló katona - reálisan képes lett volna teljesíteni. A magyar védővonalról egyébként is elmondható az, hogy papírvékony volt, mert nem volt mélységi biztosítása - mögöttük nem volt bevethető tartalék a veszteségek pótlására - valamint az eredményes védekezéshez szükséges (elsősorban páncéltörő) fegyverek elavultsága és kis száma jellemezte a magyar csapatokat. Több egykori leírásból tudni lehet azt, hogy a propaganda félrevezette a katonákat. A katonák kezdetben azt hitték, hogy ők ebben a távoli országban felszabadítók és amint egyre messzebb mentek a hazájuktól, azzal szembesültek, hogy a lakosság nem örömmel, hanem ellenségként fogadja őket. Később újabb korszakát élték át a politikának. Az hallhatták: "Úr akaratából vagytok itt!"- és ennek elfogadtatása napi feladat volt. A tisztek, tábori lelkészek biztatták a nehézségeket elviselő katonákat azzal, hogy ők "isten akaratából szenvednek és az Úr vezényelte őket őseik földjére". A katonák kezdetben hitték a vezetőik által elmondottakat, de végül amint kiderült, hogy nincs a megfelelő élelem biztosítása, nincs a téli időjáráshoz igazodó ruházatuk, de megfelelő fegyverzetük sincs, elkeseredtek és csak a reménytelenség maradt meg számukra. Az egyszerű katonák reménytelenségét 1942 végére fokozta az a felismerés, hogy miniszterelnöknek ígérete, hogy szeptemberre hazajönnek - hasonlóan az előző háború tapasztalatához - már nem teljesülhet. Ebben a hitehagyott helyzetben érte a katonáinkat a  szovjet csapatok támadása, ami jelentős ember áldozattal, és sok-sok szenvedéssel járt. A szovjet hadsereg nagyon körültekintő előkészítés után 1943. január 12-én indította meg az Osztrogozsszk-Rosszos hadműveletet. A segítségére volt "tél tábornok" is, mivel ezekben a napokban tartósan mínusz 38 fok körüli hőmérséklet volt. A 40. szovjet hadsereg támadása az urivi és a sztorozsevojei hídfők áttörésével kezdődött. Az orosz hadművelet célja az Osztrogozsszk-Rosszos-vasútvonal felügyeletének a visszaszerzése volt. Az emberi veszteségekről a mai napig eltérő számokat lehet hallani. Vannak történészek, akik 100-120 ezer főben, és vannak újabban akik ennél kevesebb 50 ezer fő körüli jelölik meg a halottak számát. Az tudni lehet, hogy nagyon sokan tűntek el a nagy orosz síkságon, vagy kerültek orosz hadifogságba és haltak meg a Don kanyarban, távol a hazájuktól. Jelenlegi ismereteink szerint kijelenthető, hogy a 2. Magyar Hadsereg felkészültségében és felszereltségében nem volt alkalmas arra, hogy a nagyhatalmak által megvívott háborúban bármilyen szerepet vállaljon - mondják ki felelősen hadtörténészek, katonai szakértők. A történészek szerint egyre több leírás támasztja azt alá, hogy a harcok területére visszaköltöző lakosság tisztelettel eltemette a katonáinkat, és ezt önként emberbaráti szeretetből tették. Talán remélve és bízva abban, ha a fiaikat, férjeiket éri ugyanilyen sors magyar területen, cserében a magyar asszonyok ugyanígy tesznek szeretteinek nyughelyének ápolásában. Mert a katona nem önszántából megy el a háborúba, hanem parancsot teljesít és ezzel kiszolgáltatottja a kor aktuális politikájának. Ezért, a ma élők számára mindegy az, hogy a katona melyik oldalon harcolt. Magyar, német, olasz, amerikai, bolgár, vagy orosz volt, egyértelműen egy értelmetlen pusztítás, a háború áldozataként kell rájuk tekinteni, akiket az őrültség pusztított el. "A háború egy örültség, ami mindent lerombol és elpusztít" mondta Ferenc pápa, az első világháború kitörésének centenáriumán, és ez napjaink háborújára is érvényes kitétel. A Doni Hősök Emlékmenete az országban első alkalommal 2001-ben a Tapolca- Veszprém útvonalon indult el Kovács László nyá. ezredes kezdeményezésében. Napjainkra a megemlékezés országossá vált. A Magyar Tartalékosok Szövetsége által januárban országosan megrendezésre kerülő 23. Doni Hősök Emlékmenetén régiókban, megyékben indulnak útra katonák és civil hagyományőrzők, idősek, fiatalok, és gyújtanak újra mécseseket a háborúkban elhunyt katonák emlékére. A menetek résztvevői a két nap során 25-25 kilométert gyalogolnak, és az útjukba eső települések világháborús emlékműveinél gyertya gyújtással emlékeznek meg a háborúk ismert, és ismeretlenül elesett, itthon, vagy a nagy ismeretlenségben eltemetett áldozataira. A 80 évvel ezelőtt történt tragikus eseményekre emlékezve hívunk és várunk minden, a tiszteletét kifejezni akaró embertársunkat az ország összes háborús emlékművéhez, egy fejhajtással egybekötött gyertyagyújtásra!

Demeter Ferenc írása